Dalegylet

1898-1918 Országos ismertség

A kedvező pillanat 1898-ban jött el. Ekkor került Balassagyarmatra a lévai születésű, alig 20 éves katolikus kántortanító, Éder József, akiben Balás Ferenc városi főbíró és Cservenyák György gyógyszertár tulajdonos a dalárda új életének vezéregyéniségét látta. Szerencsés választásuknak köszönhetően kereken 50 évig megoldódott városunk dalegyletének vezetése. Nem is akármilyen szinten, hiszen elmondhatjuk, hogy Éder (1905-től névmagyarosítása után Erdélyi) József karmesteri tevékenysége alatt a kórus megélte első aranykorát. Pedig az idők folyamán sok mindent át kellett élniük az énekkar tagjainak - két világháborút, a Tanácsköztársaság alatti munkásdalárda korszakot, stb. - mégis az egylet fejlődése szinte töretlen volt.

E korszak első szakaszának az I. világháború végéig terjedő kb. 20 évet tekinthetjük. Ezekben az években ismét megalapozódott a Dalegylet helyi, majd országos elismertsége. Kialakult egy olyan vezetői mag, amely szívvel-lélekkel a kórus sikereit tartotta szem előtt. Az elnöki poszton egymást követte Balás Ferenc (1989-1899), Selmeczy Sándor (1899-1901), Nagy Mihály (1901-1903), Madách Imre (1903-1906) és Jaskovics Ferenc (1906-0914). Igazgató volt Cservenyák György (1898-1901), Tokay Lajos (1901-1903), dr. Koltay Ernő (1903-1910) és Horty János (1910-az időszak végéig). Titkárként tevékenykedett: Ruzsin Gyula (1898-1904), Frenyó Győző (1904-1913) és Danka Károly (1913-az időszak végéig). 1904-től a titkári feladatkörtől elkülönülő jegyző szerepét a teljes időszak alatt Vukellich Pál látta el. A gondnok (gazda)feladatkört betöltő személyek a következők voltak: Fábry János (1898-1905), Sextius Sándor (1905-1912) és Vitális Béla (1912-az időszak végéig). Ez a 16 fő - kiegészülve Erdélyi Józseffel és a gyakrabban váltakozó pénztárosokkal - alkotta a 20 év alatt az énekkar tisztikarát, azt a gerincet, amire nyugodtan lehetett alapozni. Mindenképpen meg kell emlékeznünk gróf Mailáth Géza földbirtokosról, aki hamar felkarolta, komoly mecénásként erkölcsileg és anyagilag a legmesszebbmenőkig támogatta a kórust. Mailáth gróf egyébként 18 éves korától 16 évet a haditengerészet szolgálatában töltött, majd 1894-ben - Zichy Marietta grófnővel kötött házasságát követően - visszatért nógrádi birtokaira.

Ettől kezdve a főrendi ház tagja, cs. és kir. kamarás és a gróf pártfogását élvezte, biztos lehetett abban, hogy a bőkezű mecénás jelentős adományaival nagy mértékben elősegíti az egylet működését. Gróf Mailáth Géza nyílt titokként kezelte, hogy kedvence a Dalegylet, melynek 1904. évi közgyűlésétől megválasztott díszelnöke lett. A dalárda szinte folyamatosan fejezte ki háláját a grófnak újabb és újabb adományaiért, melyekkel egyrészt viszonozta a díszelnöki megtisztelését, másrészt viszont önzetlen segítőkézségéről és a karéneklés kultiválásáról tett bizonyságot.

Az énekkar fejlődését több szálon nyomon követhetjük. Ezek egyike, ha a szereplések helyszínét nézzük. Feltűnő, hogy az első négy évben csak a város területén működtek. 1902-től a közeli vidék helységeiben (pl. Szécsényben, Drégelyen) is vállaltak fellépést különféle helyi rendezvények alkalmával, általában valamilyen jótékonysági céllal rendezett esemény színesítésekor. 1905-től viszont már olyannak ítélték meg a felkészültségüket, hogy az országos dalosünnepélyek- és versenyek porondjaira is fel mertek lépni, felvették a versenyt az ország legjobb dalárdáival. Ehhez persze szükség volt arra, hogy 1901-ben ismét belépjenek az OMDE tagegyleteinek kötelékébe. A belépés évében Kassán, majd 1903-ban Temesváron 3 ill. 4 fős képviselő csoport kiküldetésével szereztek tapasztalatokat az országos versenyek lefolyásáról. Hogy a tapasztalatokat, milyen jól hasznosították, azért az elért versenyeredményeik is híven tükrözték 1905-ben Szombathelyen a II. csoportban indulva a 4.a) díjat nyerték el.

1907-ben Egerben szintén a második csoportban versenyeztek és az 1.a) díjjal megnyerték a csoportküzdelmet. Előrehaladásuk bizonyítására álljon itt az a két megjegyzés, amivel az országos versenyek bíráló bizottsága illette egyletünk teljesítményét:

1905-ben véleményük szerint "a Bgyarmati Dalegylet előadásának élvezetét a szöveg kiejtésénél a tájszólás, továbbá a pongyola ritmus zavarta".

1907-ben az egri csoportgyőzelem megszavazását így indokolták: "Feltűnt a Bgyarmati Dalegylet intelligens, nyugodt, szép előadásával és tiszta harmóniájával, ami a hanganyag megfelelő voltának és a gondos munkának együttes eredménye volt".

Ha pedig figyelembe vesszük, hogy az ország leghivatottabb szakemberei szerint a két év alatt ennyit fejlődött a kórus, akkor jogosan számíthattak további előrelépésükre. 1909-ben Kecskeméten ugyan ismét csak képviseletileg vettek részt, de 1912-ben már az I. csoportba tartozó dalárdák közé jelentkeztek, ahol első részvételük a 3.a) díjat eredményezte.

Az első 20 év alatt több országos versenyt nem rendeztek, mivel az 1914-re tervezett Kolozsvári Dalverseny a háború kitörése miatt elmaradt. A Dalegylet fejlődését bizonyítja az is, hogy a városon belül egyre nagyobb elismertség mellett egyre több eseményre hívták meg közreműködni, vendégszerepelni. Közben a közönség az előadások színvonalát tekintve egyre magasabb elvárásokat követelt meg, de a dalárda ezeket folyamatosan ki tudta elégíteni. Az 1912. január 6-ai nagy hangversenyről írt sajtókritika megállapítása szerint: "Hozzá vagyunk már szokva, hogy ha városunk művészi élvezetben óhajt részesülni, akkor biztosan számíthatunk dalárdánkra. Sőt azt is mondhatjuk, hogy e tekintetben el is kényeztetett bennünket. Annyira kinevelte ízlésünket, hogy már követőleg lépünk fel, és bizonyos verseny fejlődött ki a műízlés felcsigázásában és annak kielégítésében, úgy, hogy már mintegy magaslatról tekintünk le arra a pályára, amelyet dalegyletünk eddig megfutott, a lejtőn mindig fölfelé haladva. Ilyen vakmerő rekordot manapság már csak az aviatikusok csinálnak…"

A kórus sokoldalú tevékenységével igyekezett rászolgálni az ehhez hasonló véleménynyilvánításokra. Működésük fejlesztése, dalestélyeinek színesítése érdekében 1904-ben kebelén belül létrehozta a Dalegylet Zenekarát, mely önálló zeneszámokkal és kísérőként egyaránt részt vett a szerepléseken és városi zenekari funkciót töltött be.
Az énekkar fellépéseiről olvassuk együtt Jaskovics Ferenc beszámolójának egy részletét, melyet az 1913. évi közgyűlés elnöki jelentéseként terjesztett elő: A dalárda az "…egyetlen kulturális egyesület, mely közönségünknek nem csak egyes, de összes rétegeit magába öleli, s az egész társadalom igényeinek kielégítésére törekszik. - Évről-évre részt vesz minden hazafias és egyházi ünnepélyen, közreműködésével emeli azok fényét, szórakoztatja a közönséget komoly, klasszikus becsű ének- és zeneszámokkal, s farsangi víg tréfáival. Támogat szíves kézséggel minden más egyletet jótékony célra szánt előadásaiban és hangversenyeiben. Találkozót ad a fiatalságnak évente 4-szer, 5-ször a vidám szórakozásban és táncban. És kultúrmissziót végez nagy mértékben azáltal, hogy derék karnagya lelkes, odaadó munkájával kiképezi a jobb hangú énekeseket, hölgyeket és ifjakat és ezáltal mindegy kis zeneiskolának, conservatóriumnak alapját veti meg."
E sokoldalú tevékenységet ellátva a város és a kórus viszonya igen kedvezően alakult. A polgárság széles rétege érdeklődött az énekkar iránt. A megye és városi tisztviselők mellett az értelmiségiek (tanárok, tanítók, stb.), az iparos mesteremberek és a kereskedők kultúra iránt nyitott tagjai megjelenésükkel és felülfizetéseikkel támogatták a dalegylet estélyein, de a szélesebb rétegek is ismerték munkájukat a városban rendezett közszereplések következtében (hazafias ünnepségek, egyházi rendezvények, temetések alkalmával ugyanis mindenki hallhatta énekeiket).
Ez időben állandósult 120-150 fő között a pártoló tagok száma, az alapító tagok pedig évente átlagosan 4-5 fővel szaporodtak, ugyanis az 1906-ban még csak 5 alapítót számláló egylet 1914-ere már 44 taggal rendelkezett. Városon belül népszerűbbé válásuk jele volt az is, hogy míg az országos versenyen való részvételre 1901-ben és1903-ban csak képviselőket tudtak küldeni pénzhiány miatt, 1905-ben a hangversenyeik bevételeiből - kizárólag saját forrásból - már elő tudták teremteni a részvételi költségeket. 1907-ben két városi pénzintézmény 100 (60+40) koronával járult hozzá az utazási-részvételi költségekhez, 1912-ben pedig már a megye, a város és három pénzintézet összesen 490 koronával növelte az ún. utazási alapot. Az 1914-es - elmaradt - Kolozsvári Dalversenyre is már 450 korona segélyösszeget kaptak a megyei és a városi közgyűléstől.
A kb. 20 éves szakasz alatt a dalárda "műsorpolitikája" megegyezett a korabeli vidéki dalegyletekével. Ez azt jelenti, hogy műsorszámaikkal elsősorban az országos sikerdarabokból válogattak. A- viszonylag gyér, nem igazán kifejlődött hazai - kórusirodalom akkor legjelentősebb művészeitől énekeltek. Műsoraikat átnézve megállapítható, hogy leggyakrabban Lányi Jenő, Huber Károly, Pogatschnigg Guido, Fekete István, Arany (Auspitz) Jenő, Hoppe Rezső, Erkel Ferenc és Szent-Gály Gyula szerzeményeit adták elő. A felsorolt szerzők mellett még 40 körüli hazai zeneszerző neve olvasható műsoraikban és egy-két külföldié. Érdekesség, hogy helyi és közelvidéki komponisták darabjai is olykor előadásra kerültek, így például Erdélyi József több szerzeménye, vagy a váci zenetanár Várföldi Elek művei. Jellemző volt az is, hogy az OMDE vezetőségi tagjai kipróbálták zeneköltői vénájukat, és e szerzeményeket a tagegyletek figyelmébe ajánlották. Így került műsorra pl.: dr. Falk Zsigmond, Sztojanovits Jenő, Erney József, Jandl Béla és dr. Kacsoh Pongrác néhány dala.
Az énekkar viszonylag kevés kottával rendelkezett. Elsősorban Erdélyi József érdeme volt, hogy ennek ellenére változatosak voltak hangversenyeik. Minden dalestélyen bemutattak valamilyen új darabot, kétszer teljesen megegyező programú estélyt nem adtak, az alkalomhoz igazodva változtattak a műsor összetételén. Az "átfutó" számokat nem érlelték sokáig, de ezek színvonalas előadását is mindig célul tűzték. Viszont a visszatérő, többször pihentetett, majd újból elővett szerzeményeket nagyon alaposan, minőségileg magas fokon tanulták be. Ezek közé tartozott például Huber Károly: Õseink emléke, Arany (Auspitz) Jenő - Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma, Pogatschnigg Guido: Dal a dalról, Erkel Ferenc: Elvennélek című kórusműve is.
A dalárda programjaiban - a mai értelemben vett - klasszikus értékű zeneművet alig találunk. De erre is akad példa. Előadták Liszt Ferenc "Rajnai bordal"-át és "A magyarok Istené"-t, Erkel Ferenc "Elvennélek" és "Takarodó" című szerzeményét, Kacsoh Pongrác "Mátyást királlyá választják" c. darabját.
Külföldi zeneszerzők műveit csak elvétve tűzték műsorra. Ezt azért is tették, mert a hitvallásukhoz tartozott a magyar dalon keresztül a magyar nyelv és a hazafiúi érzés hirdetése, amibe a nem magyar népek dalainak népszerűsítése nem tartozott bele. Alapszabályaikban is rögzítették, hogy külföldi népdalokat nem, műdalokat pedig csak magyar nyelven adnak elő. Mégis műsorra került Verdi "Bordal"-a az Ernani operából és Beethoven "Isten dicsősége" című kórusa.
Ha csak az utoljára felsorolt hét szerzeményt nézzük, énekkarunk esetében is érthető Kodály Zoltán azon későbbi megállapítása, miszerint a dalármozgalom "híd volt a komolyabb művészet és a közönség közt", kapunyitás a nagy mesterek művei előtt. Mégis, amikor századunk elején Európa zenei élete forrongott, a zenészek új témákat, új hangzásokat kerestek, a mi dalegyletünk tulajdonképpen - igaz, hogy el nem ítélhető módon - továbbra is a már Zelenka János ideje alatt megismert és megszokott szerzőktől énekelt. Ezzel együtt is az országos színvonalat elérte dalárdánk, sőt a további fejlődésben reménykedhetett.
Mindent egybevéve az I. világháború kitöréséig a Balassagyarmati Dalegylet jó ízléssel állította össze és adta elő dalestélyeinek programját. A működő tagok tevékenyen vettek részt a próbákon és a fellépéseken, mind a dobogón, mind a nagy jelentőséggel bíró egyéb közszerepléseken. A háború kitörése után 1915. januárjában és 1917. októberében még sikerült két jótékony célú dalestélyt megrendezni a Vöröskereszt, illetve az I. Ferenc József királyi segélyalap javára, de már igencsak megfogyatkozott létszámmal. A "világ zongoráján" komolyabb akkordok csendültek fel. Az egyesületnek 15 tagja már a háború első hónapjaiban bevonult, a kórus pedig teljes, 2300 koronát kitevő alapítványi tőkéjét hadikölcsönbe fektette. Természetesen ezt az összeget sosem látták viszont.
Énekkarunk gyorsabb fejlődését, előrelépését tehát a történelmi - szomorú - események megakadályozták.

vissza